Kistücsök Étterem, Balatonszemes

Megtaláltuk az igazit!!!

Jövőre, ha Zamárdi környékén járunk, nem fecséreljük többet az időnket éttermek próbálgatására, inkább minden olyan lehetőséget, amikor eljuthatunk étterembe, a Kistücsök étlapjának feltérképezésére fordítunk majd.

Nagy várakozással mentünk, most pedig alig várjuk, hogy újra mehessünk.

Figyelmeztetek mindenkit, ez a bejegyzés egyhangú lesz: ódákat fogok zengeni.

Ha Zamárdi irányából az autópályán közelítjük meg, helyenként gyönyörű kilátás nyílik a Balatonra, különösen szép a Kőröshegyi völgyhíd és környéke, mely jelenleg kis országunk leghosszabb viaduktja.

Az étteremnek helyet adó épület komoly múltra tekint vissza, a múlt században postakocsik lóváltó helye volt, később egy a sok balatonmenti vendéglátóhely körül -apósom többször járt ott abban az időben, csodálkozott is, miért vágyunk mi annyira oda, akkoriban még egyszerű kis csárdaszerűség lehetett.

Mivel hűvösre fordult az idő, a kellemes kis kerthelyiség most üres volt: belülről a hely egyszerű, magyaros, a legtöbb magyar kisvárosban találni hasonló küllemű éttermeket, épp csak annyi különbséggel, hogy itt nem voltak csiricsáré képek, se trófea meg a tulajdonos mindenféle személyes kis emléktárgyai kiaggatva a falra. Gondolom, az, hogy a helyet meghagyták nagyjából olyannak, amilyen eredetileg volt, azt hivatott sugallni, hogy itt hazai ízeket próbálgathatunk -kicsit átgondolva. Én nagyon szerettem, hogy nem flancos, hipermodern külsővel hívja fel a figyelmet arra, hogy itt gasztronómiailag nagyon mást kaphatunk, mint amit kis hazánkban megszokhattunk -itthon, pár utcányira tőlünk itt egy fantasztikus szakértelemmel, minimalista stílusban berendezett szépséges étterem, de ezzel nagyjából minden jót el is mondtam róla.

Én 2 nappal korábban asztalt foglaltam, jól tettem, mert a féldélben érkezve még szinte üresen talált étterem rövidesen csurig megtelt.

Szerettem a pincéreket is, akik nem csak udvariasak és figyelmesek voltak, de még a konyhára is elmentek, hogy a kotnyeles vendég kérdéseire válaszolni tudjanak: nemcsak azt tudtam meg, milyen tejtermék van a kovászosuborka-levesben, hanem például hogy honnan érkezik a rebarbara és az édeskömény...

Na de jöjjön az étek:

Ízelítőként kacsapástétomot szolgáltak fel rebarbaralekvárral, főleg az utóbbi édes-savanykás vaníliás íze nyűgözött le minket.

Előételként én kovászosuborka-krémlevest ettem, Tomy préselt malacfejhúst marinírozott hagymákkal. A leves egyszerű volt és nagyon frissítő, tulajdonképpen az uborka leturmixolva, csak egy leheletnyi tejszín oldotta a fanyarságot -maradandó élmény, egy a sok reprodukálni valóból. A malacfejet tulajdonképpen prémium disznósajtnak is titulálhatnám, aki a jóféle disznósajtot szereti, ezért rajongani fog, különösen a hagymákkal kiegészítve.

Főételként Tomy mustáros szarvasragut evett borsikafüves erdei gombákkal, én rózsaszín kacsamellet káposztalekvárral, salottás burgonyapürével. A szarvas vajpuha volt, visszafogottan mustáros, többféle apróbb erdei gombával, nem különösebben újszerű, de nagyon jól elkészített étel. A burgonyafánk mennyei, itthon még sosem csináltam, mostantól fogok. A kacsamell belül puha, rózsaszín, a bőre ropogós, úgy, ahogy a nagykönyvben, minden nap meg tudnám így enni. A vöröskáposztából készült köret volt a legizgalmasabb, fahéj volt benne, azt gondolom: eszembe nem jutott volna a kettőt párosítani, most viszont másra sem tudok gondolni. A salottás burgonyapüré szintén újszerű köret számomra, nagyon finom ízkombináció, talán egy kicsit kevésbé lisztes típusú burgonyából még jobb lett volna.

Desszertként és máglyarakást ettem, Tomy kávékrémet házi csokoládéfagylalttal. Ha az a nyavalyás kávékrém nem a Tomyjé lett volna, tökéletesen boldog lehettem volna a máglyarakásommal, ami nem a hagyományos egybesült fogás volt, hanem teljesen újraértelmezve, rétegenként összerakva -sokkal finomabb volt, mint az eredeti. Viszont a kávékrém, az annyira tökéletes volt, hogy csak überhiperlatívuszokban tudok róla beszélni. Nem tudom, mi mindenből rakták össze -bár tudnám!-, ha arra jártok, kóstoljátok meg.

A legtöbb fogás után vigyorogtunk, mint a tejbetökök, mindegyik adott valami pluszt, kedvem lett volna azonnal a konyhába rohanni és megpróbálni létrehozni valami hasonlót. A fantázia nem hiányzik az étterem séfjéből, az biztos.

Az adagok mérete meglepett minket: pukkanásig jóllaktunk. És a 12ezer pénz, amit mindezért fizettünk, nagyon visszafogott összeg annak fejében, amit érte kaptunk.

Azóta bevettem a megvalósíthatatlan álmaim közé, hogy kuktáskodhatok és elleshetek ezt-azt a Kistücsök konyhájában. (Ígérem, nagyon szorgos és nem kevésbé konyeles kukta lennék! :)
(Kép: diningguide.hu)


Az étterem tulajdonosával készült riportot olvashattok a Plastik media blogon.