2010. szeptember 3., péntek

Kistücsök Étterem, Balatonszemes



Megtaláltuk az igazit!!!
Jövőre, ha Zamárdi környékén járunk, nem fecséreljük többet az időnket éttermek próbálgatására, inkább minden olyan lehetőséget, amikor eljuthatunk étterembe, a Kistücsök étlapjának feltérképezésére fordítunk majd.
Nagy várakozással mentünk, most pedig alig várjuk, hogy újra mehessünk.
Figyelmeztetek mindenkit, ez a bejegyzés egyhangú lesz: ódákat fogok zengeni.

Ha Zamárdi irányából az autópályán közelítjük meg, helyenként gyönyörű kilátás nyílik a Balatonra, különösen szép a Kőröshegyi völgyhíd és környéke, mely jelenleg kis országunk leghosszabb viaduktja.
Az étteremnek helyet adó épület komoly múltra tekint vissza, a múlt században postakocsik lóváltó helye volt, később egy a sok balatonmenti vendéglátóhely körül -apósom többször járt ott abban az időben, csodálkozott is, miért vágyunk mi annyira oda, akkoriban még egyszerű kis csárdaszerűség lehetett.
Mivel hűvösre fordult az idő, a kellemes kis kerthelyiség most üres volt: belülről a hely egyszerű, magyaros, a legtöbb magyar kisvárosban találni hasonló küllemű éttermeket, épp csak annyi különbséggel, hogy itt nem voltak csiricsáré képek, se trófea meg a tulajdonos mindenféle személyes kis emléktárgyai kiaggatva a falra. Gondolom, az, hogy a helyet meghagyták nagyjából olyannak, amilyen eredetileg volt, azt hivatott sugallni, hogy itt hazai ízeket próbálgathatunk -kicsit átgondolva. Én nagyon szerettem, hogy nem flancos, hipermodern külsővel hívja fel a figyelmet arra, hogy itt gasztronómiailag nagyon mást kaphatunk, mint amit kis hazánkban megszokhattunk -itthon, pár utcányira tőlünk itt egy fantasztikus szakértelemmel, minimalista stílusban berendezett szépséges étterem, de ezzel nagyjából minden jót el is mondtam róla.
Én 2 nappal korábban asztalt foglaltam, jól tettem, mert a féldélben érkezve még szinte üresen talált étterem rövidesen csurig megtelt.

Szerettem a pincéreket is, akik nem csak udvariasak és figyelmesek voltak, de még a konyhára is elmentek, hogy a kotnyeles vendég kérdéseire válaszolni tudjanak: nemcsak azt tudtam meg, milyen tejtermék van a kovászosuborka-levesben, hanem például hogy honnan érkezik a rebarbara és az édeskömény...

Na de jöjjön az étek:
Ízelítőként kacsapástétomot szolgáltak fel rebarbaralekvárral, főleg az utóbbi édes-savanykás vaníliás íze nyűgözött le minket.
Előételként én kovászosuborka-krémlevest ettem, Tomy préselt malacfejhúst marinírozott hagymákkal. A leves egyszerű volt és nagyon frissítő, tulajdonképpen az uborka leturmixolva, csak egy leheletnyi tejszín oldotta a fanyarságot -maradandó élmény, egy a sok reprodukálni valóból. A malacfejet tulajdonképpen prémium disznósajtnak is titulálhatnám, aki a jóféle disznósajtot szereti, ezért rajongani fog, különösen a hagymákkal kiegészítve.
Főételként Tomy mustáros szarvasragut evett borsikafüves erdei gombákkal, én rózsaszín kacsamellet káposztalekvárral, salottás burgonyapürével. A szarvas vajpuha volt, visszafogottan mustáros, többféle apróbb erdei gombával, nem különösebben újszerű, de nagyon jól elkészített étel. A burgonyafánk mennyei, itthon még sosem csináltam, mostantól fogok. A kacsamell belül puha, rózsaszín, a bőre ropogós, úgy, ahogy a nagykönyvben, minden nap meg tudnám így enni. A vöröskáposztából készült köret volt a legizgalmasabb, fahéj volt benne, azt gondolom: eszembe nem jutott volna a kettőt párosítani, most viszont másra sem tudok gondolni. A salottás burgonyapüré szintén újszerű köret számomra, nagyon finom ízkombináció, talán egy kicsit kevésbé lisztes típusú burgonyából még jobb lett volna.
Desszertként és máglyarakást ettem, Tomy kávékrémet házi csokoládéfagylalttal. Ha az a nyavalyás kávékrém nem a Tomyjé lett volna, tökéletesen boldog lehettem volna a máglyarakásommal, ami nem a hagyományos egybesült fogás volt, hanem teljesen újraértelmezve, rétegenként összerakva -sokkal finomabb volt, mint az eredeti. Viszont a kávékrém, az annyira tökéletes volt, hogy csak überhiperlatívuszokban tudok róla beszélni. Nem tudom, mi mindenből rakták össze -bár tudnám!-, ha arra jártok, kóstoljátok meg.

A legtöbb fogás után vigyorogtunk, mint a tejbetökök, mindegyik adott valami pluszt, kedvem lett volna azonnal a konyhába rohanni és megpróbálni létrehozni valami hasonlót. A fantázia nem hiányzik az étterem séfjéből, az biztos.
Az adagok mérete meglepett minket: pukkanásig jóllaktunk. És a 12ezer pénz, amit mindezért fizettünk, nagyon visszafogott összeg annak fejében, amit érte kaptunk.

Azóta bevettem a megvalósíthatatlan álmaim közé, hogy kuktáskodhatok és elleshetek ezt-azt a Kistücsök konyhájában. (Ígérem, nagyon szorgos és nem kevésbé konyeles kukta lennék! :)
(Kép: diningguide.hu)


Az étterem tulajdonosával készült riportot olvashattok a Plastik media blogon.

2 megjegyzés:

váradi írta...

Szia!
Tök jó, hogy az egyik mostani újságban - az egyik mobilszolgáltató sajátja - pont ezt az éttermet taglalják. Ott írják, hogy évek óta nagy kedvenc az uborkakrémleves és hogy nem engedik levenni az étlapról.
És ÉÉ pont nemrég járt ott, és szerinte az az uborka leves volt élete legrosszabb levese...
Felolvastam neki a cikket, és kiakadt rajta :) Pedig szereti a leveseket. Meg szinte mindent megeszik, nem feltétlen hősiességből. :) Erre mondják: "Ízlések és pofonok" :)
üdv: Ari

VOKinga írta...

Igen, ez abszolúte így van. És egészében hogy tetszett neki a hely?