Pár gondolat az ünnepek sodrában...

Őszinte csodálattal és még őszintébb sóvárgással -na jó, irigykedve- nézegettem, ahogy bloggertársaim az ünnephez közeledve sorra átlendülnek a főzésből az alkotás világába, csodálatos sütemények és pralinék tömkelege, gondosan tervezgetett menük, ámulatba ejtően szép képek.....

Nálunk a visszafogott terveket még szerényebb realitás követte, mert három apróság mellett egy negyed órás étek elkészítése közben is minimum háromszor el kell hagynom a konyhát, szólít a tele pelus, a csöppenő nózi, hajbakapó "nagyok", elanyátlanodott mini.... Így esett, hogy a lassan tradícióvá váló narancsos kacsa lett ismét a főfogás, apa hangolta össze a fűszereket, ízeket még előző este, így aznap már csak be kellett tolni a sütőbe. Sikeredett még egy ropogós mézkaramellel borított mandulás-aszalt gyümölcsös sütemény, amelynek minden falatja öröm volt, és egy tíz perc alatt összedobott tojáslikőrkrém -én ettől is elolvadtam. Nem nagy választék, de hála Istennek mind csudafinom.
A gyerkőcök így is épp hogy csak csippentettek a kacsából és már szaladtak is vissza a fához, az ajándékokhoz. Meg aztán a gyerek nem csak a szájával eszik, sokkal inkább a szemével, sőt a szívével: számukra a karácsony kulináris csúcspontja az angyal-hozta csillogó-villogó papíros szaloncukor volt, meg a púderszínű habkarikák.
Sejtem, hogy el kell még telnie pár évnek addig, míg az ünnepi vacsora csak tizedakkora izgalommal tölti el őket, mint az összes többi varázslat.

Irigykedem hát addig, szívből irigykedem, mert úgy átadnám már én is magam pár órára a konyhának, annyi de annyi tervem lenne. Egyébként viszont nem cserélnék senkivel, mert ezek azok az évek, amit egész életemből mindigis a legcsodálatosabbnak fogok tartani. Máté talán az utolsó pici babánk, így minden mosolyánál legszívesebben megállítanám az időt, minden napból egy évet varázsolnék. Müller Péter szerint sokféle szerepet játszunk el az életünkben, de csak kevés ember képes egy-két szerepnél többet jól megélni. Én ha fárad vagyok is, panaszkodnék is időnként, de a világon legeslegjobban anya szeretek lenni. Ez az én nagybetűs szerepem.

Maradok hát az ünnepekben is, a ránk következő esztendőben is ugyanaz, aki voltam: gyermekeimmel boldog, a konyhában pedig túlélő, de fáradhatatlanul igyekvő.

A karácsony illata már megérkezett...

Karácsonyi projektjeim igencsak döcögősen haladnak előre. Másfél hete is megvan, hogy minden reggel azzal kelek, "ma lesz a napja, hogy meggyúrom a mézest", annak meg legalább három hete, hogy kicsi lányom naponta százszor emlékeztet is rá, ő már mennyire várja. Csakhát ha az ember "belemerül" a mézestésztába, van néhány perc, amikor nem egyszerű kivakarni magát belőle, és bizony ha ekkor szólal meg a három gyerkőc valamelyikének szirénája -és ugye mi alapján gondolnám, hogy nem ekkor fog?-, hát ajjjaj. Kellett tehát a csillagok igen szerencsés együttállása, és egy kis apai jelenlét, mindez tegnapelőtt meg is adatott. S tegnap a négy apró kis kéz nekilátott, én csak asszisztáltam: sodorták, szaggatták, kenték a tojással, és lesték, ahogy sül, -na és persze ettek kóstolót nyersen is, majd sorban minden tepsiből, milyen szerencse, hogy a mézes percek alatt megsül, várakozni sem nagyon kellett-, a konyha pedig a szállingózó lisztnek köszönhetően havas táj képét vette föl a nagy esemény végére. Pompás móka volt!
Én pedig dagadok az anyai büszkeségtől, mert mondja azt valaki, hogy egy két és egy négy éves gyerkőctől nem komoly konyhai teljesítmény ez, és nem alkottak-e igazán csudaszépet. Az apjuk szerint épp az a legszebb, hogy itt-ott nem tökéletesen fed a fényes tojásmáz, vagy kicsit kacskaringósabb lett a kelleténél a forma, mire megjárta a hosszú utat a kiszúrástól a sütőlemezig -és én, a maximalista be kell lássam, igaza van.
Az egyszerű tojásfehérjés cirkalmazást, amit idő híján én kanyarítottam rá gyorsan, persze tudnám hosszan kritizálni, de ezt meg Fanni és Poci látják tökéletesnek. Biztosan az angyal is tökéletesnek találja majd, amikor meglátja a karácsonyfán!

A számomra tökéletes mézesrecept:

Mézesbábok a karácsonyfára

1 kiló jó minőségű lisztből két bögrényit félreteszünk a gyúráshoz, a többit átszitáljuk 33 deka porcukorral, 2 teáskanál szódabikarbónával. 5 deka vajat elmorzsolunk benne. Ezután jöhet egy zacskó mézeskalácsfűszer, 2 egész tojás, két sárgája, és 35-40 deka sötét színű virágméz. Ezután jöhet a gyúrás, amiben a legszebb, hogy amikor már kezd összeállni, hirtelen ragadós lesz -erre írta anno a cikk, hogy ekkor el lehet kezdeni imádkozni a mézesbábosok védőszentjéhez, s ha kitartóak vagyunk, megtörténik a csoda: pár percnyi ragacsmaszmókolás után végre elválik majd a tészta a kezünktől, és ekkor van készen! Felhasználás előtt legalább egy éjszakát hűtőben kell tárolni, de egy hétig is felhasználható, sőt fagyasztható.
Ebből az adagból persze komoly mennyiség lesz, én a felét szoktam venni. A sütésnél ügyelni kell arra, hogy pár perc alatt kész van, és bár eleinte úgy tűnik, nem nagyon barnul, de nagyon kell rá figyelni, mert aztán egyik pillanatról a másikra szép barna lesz, és épp csak fél percnyi odanemnézés kell hozzá, hgy csúnya barna legyen. Ezért én kiszaggatom mindet előre, és a sütésnél már csak a sütésre koncentrálok, meg arra, hogy leszedjem a tepsiről, ami elkészült, és felpakoljam a nyerseket. Nem árt alá sütőpapír sem, mert könnyen szoros barátságot köt a tepsivel.
Nekem mindig nagy bánatom volt, hogy annyira kicsi a választék kiszúró formákban, mígnem katonpapírra megrajzolgattam, milyen formákra vágyom, és higgyétek el, éles késsel pikk-pakk bármi kivágható a tésztából -így lehetnek a szokásos karika-szív-karácsonyfa formácskák mellett angyalkáink, meg barik, csikók, Máriák...."

És az évek alatt felgyűlt tapasztalatok:
Bár az ezévi mézesek díszítése végtelenül egyszerű, pár sorban leírom, amit én az utóbbi 10 évben erről tapasztaltam -és érdekes, valami új minden évben jön hozzá. Először is a mézest jól alálisztezve nyújtsuk, majd ha kiszaggattuk és lemezre raktuk, érdemes a felületéről minden szem lisztet eltávolítani, mert nem szép, ha rásül.
Süthetünk matt és fényes felületűt, előbbit én preferálom, mert ha rászánjuk az időt egy komolyabb díszítésre, jobban mutat a matt felületen, de ha csak egyszerű, pár vonalas minta kerül rá, szerintem érdemes lekenni elhabart tojással, ebben az évben így tettem én is. Ha viszont magokkal díszítjük, vékony ecsettel vigyünk fel a magocskák alá simára kavart tojássárgáját, kiváló ragasztóanyag.
A tésztából sodort kis kígyócskákkal, gömböcskékkel is díszíthetünk, ezt vizes ecsettel a legjobb felragasztani, mert ha tojássárgájával tesszük, itt-ott kilóghat alóla a fényessé vált felület, ami nem olyan szép.
A fehérjéből készült cukormázról pedig annyit, hogy a fehérje rengeteg porcukrot vesz fel, én egyetlen darabból készült mázzal 4 tálcányi mézest rajzoltam meg és még így is maradt ki belőle. Érdemes jó sűrűre keverni, hogy ne terüljön el, és próbát csinálni, mielőtt hozzákezdünk. Sajnos nem tudok jobb módszert, mint kilyukasztott nylonzacsival megírni, és ehhez bizony szerencse kell meg némi tapasztalat, hogy a lyuk se túl kicsi, se túl nagy ne legyen, tessék tehát a művelet előtt nagy levegőt venni és gyűjteni némi türelmet meg pozitív hozzáállást, na és persze elegendő nylonzacskót.

Étvágygerjesztő, bár rózsaszín...

Épp hercegnős korszakát élő Fannim elragadtatottan kiáltott fel, amikor meglátta a tányéron gőzölgő ebédjét: "RÓZSASZÍN!"

Lazacos-spenótos makaróni

Egy kis fej hagymát olívaolajon felaprítottam és üvegesre dinszteltem. Rádobtam 10 dkg aprított füstölt lazacot és 15 dkg kinyomkodott, leveleire szedett fagyasztott leveles spenótot, egyetlen tekerésnyi borsot törtem rá és egy percig pirítottam. 2 evőkanál tejszínnel összerottyantottam, végül levéve a tűzről belekavartam egy evőkanál vajat és beleszűrtem a roppanósra főzött fél csomag makarónitésztát, melyet a gyerekek kedvéért még szárazon rövire törtem. Reszelt parmezánnal tálaltam.

Sajnos a lelkesedés Fanninál csak addig tartott, míg a harmadik falatnál rá nem jött, hogy hagyma is van benne -legközelebb tehát nem lesz. Poci az adagja felét megette -nála mostanság az is elismerés, ha egyáltalán megkóstol valamit -,én meg epedve várom már jó étvágyának visszatértét. Apa pedig eredetileg nem volt beleszámolva a dologba, mivel tervei szerint aznap Pesten ebédelt volna, épp ezért főztem olyasmit, amit Ő nem szeret -mégis úgy alakult, hogy itthon maradt, és becsületére legyen mondva, magához vett fél tányérnyit. Én viszont kénytelen voltam háromszor is megpakolni a tányéromat.
Így aztán épp maradt még egy kis adag a doktornéninknek, aki épp délre futott be Mátét nézni, és épp úgy örült neki, mint én, mondván, az ő párja sem eszi a spenótot és a halat, ezért nem nagyon főzhet ilyesmit, pedig Ő de szeretné. Gyereknapoztunk hát mi ketten, a gyerekdoktornéni és én.