Őszinte csodálattal és még őszintébb sóvárgással -na jó, irigykedve- nézegettem, ahogy bloggertársaim az ünnephez közeledve sorra átlendülnek a főzésből az alkotás világába, csodálatos sütemé
nyek és pralinék tömkelege, gondosan tervezgetett menük, ámulatba ejtően szép képek..... Nálunk a visszafogott terveket még szerényebb realitás követte, mert három apróság mellett egy negyed órás étek elkészítése közben is minimum háromszor el kell hagynom a konyhát, szólít a tele pelus, a csöppenő nózi, hajbakapó "nagyok", elanyátlanodott mini.... Így esett, hogy a lassan tradícióvá váló narancsos kacsa lett ismét a főfogás, apa hangolta össze a fűszereket, ízeket még előző este, így aznap már csak be kellett tolni a sütőbe. Sikeredett még egy ropogós mézkaramellel borított mandulás-aszalt gyümölcsös sütemény, amelynek minden falatja öröm volt, és egy tíz perc alatt összedobott tojáslikőrkrém -én ettől is elolvadtam. Nem nagy választék, de hála Istennek mind csudafinom.
A gyerkőcök így is épp hogy csak csippentettek a kacsából és már szaladtak is vissza a fához, az ajándékokhoz. Meg aztán a gyerek nem csak a szájával eszik, sokkal inkább a szemével, sőt a szívével: számukra a karácsony kulináris csúcspontja az angyal-hozta csillogó-villogó papíros szaloncukor volt, meg a púderszínű habkarikák.
Sejtem, hogy el kell még telnie pár évnek addig, míg az ünnepi vacsora csak tizedakkora izgalommal tölti el őket, mint az összes többi varázslat.
Irigykedem hát addig, szívből irigykedem, mert úgy átadnám már én is magam pár órára a konyhának, annyi de annyi tervem lenne. Egyébként viszont nem cserélnék senkivel, mert ezek azok az évek, amit egész életemből mindigis a legcsodálatosabbnak fogok tartani. Máté talán az utolsó pici babánk, így minden mosolyánál legszívesebben megállítanám az időt, minden napból egy évet varázsolnék. Müller Péter szerint sokféle szerepet játszunk el az életünkben, de csak kevés ember képes egy-két szerepnél többet jól megélni. Én ha fárad vagyok is, panaszkodnék is időnként, de a világon legeslegjobban anya szeretek lenni. Ez az én nagybetűs szerepem.
Maradok hát az ünnepekben is, a ránk következő esztendőben is ugyanaz, aki voltam: gyermekeimmel boldog, a konyhában pedig túlélő, de fáradhatatlanul igyekvő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése