3 napja egyfolytában sóhajtozom, hogy bárcsak lenne nekem egy cukrászdám, csak egy picike...
Mert ugye vannak az embernek álmai. Meg ez a "ha lenne még egy életem, mit is kezdenék vele" érzés. Ez a cukrászda-dolog nálam visszatérő kín.
(Ha igazán őszinte vagyok, az egyes számú álmom mindenek felett egyébként az lenne, hogy a magyar iskolarendszert kukába dobjuk és csináljunk valami gyerekeknek valót, olyat, ami az ő igényeikre és érdeklődésükre épít. De erről az idelátogatók érdekében nem kezdek el értekezni, mert attól, ami most van, a fejemet egész nagyra fújja csak a düh...)
Tehát a cukrászda. Ha nagyon forog bennem ez a gondolat, az leginkább szintén a frusztrációnak köszönhető. Amikor nagy nehezen rászánom magam és bemegyek egy cukrászdába, megkóstolok valamit és brrr, azonnal feltámad bennem a vágy, hogy gyorsan hazamenjek és süssek. Valami jót.
Mert az utóbbi sok-sok évben egyetlen igazán pozitív cukrászdai élményt sem sikerült begyűjtenem. Egészen 3 nappal ezelőttig.
Egy kedves meghívásnak köszönhetően röghöz kötött mindennapjainkból végre egy picit kicsöppentünk a "nagyvilágba", 2 kellemes órát tölthettünk az Auguszt Pavilonban gyerkőcöstül. Most először éreztem úgy, hogy igen, ez valami olyasmi. Ahol az ember szívvel kreált süteményt kap. Ahol kellemes-kényelmes a környezet, bele lehet mélyedni a finom élménybe vagy el lehet trécselni egy jó baráttal a süti felett. Sokfélét megkóstoltam és bármelyiket szívesen megenném gyakrabban. (Azt a levendulás citrom-mousse sütit minden nap. Vagy minden nap háromszor.) Ha a közelemben lennének, visszatérő vendég lennék.
Az én cukrászdám egyébként kicsit másmilyen lenne. Egyszerűbb, olyan házisütis. Beülős-barátságos. Ahová mindenkit behívogat a sütőből szálló illat, mint egy nagymama konyhájából. Ha sikerül, meghívlak titeket!
Addig pedig ajánlom szívből a Pavilont.
(Kép a Borsáról)
Mert ugye vannak az embernek álmai. Meg ez a "ha lenne még egy életem, mit is kezdenék vele" érzés. Ez a cukrászda-dolog nálam visszatérő kín.
(Ha igazán őszinte vagyok, az egyes számú álmom mindenek felett egyébként az lenne, hogy a magyar iskolarendszert kukába dobjuk és csináljunk valami gyerekeknek valót, olyat, ami az ő igényeikre és érdeklődésükre épít. De erről az idelátogatók érdekében nem kezdek el értekezni, mert attól, ami most van, a fejemet egész nagyra fújja csak a düh...)
Tehát a cukrászda. Ha nagyon forog bennem ez a gondolat, az leginkább szintén a frusztrációnak köszönhető. Amikor nagy nehezen rászánom magam és bemegyek egy cukrászdába, megkóstolok valamit és brrr, azonnal feltámad bennem a vágy, hogy gyorsan hazamenjek és süssek. Valami jót.
Mert az utóbbi sok-sok évben egyetlen igazán pozitív cukrászdai élményt sem sikerült begyűjtenem. Egészen 3 nappal ezelőttig.
Egy kedves meghívásnak köszönhetően röghöz kötött mindennapjainkból végre egy picit kicsöppentünk a "nagyvilágba", 2 kellemes órát tölthettünk az Auguszt Pavilonban gyerkőcöstül. Most először éreztem úgy, hogy igen, ez valami olyasmi. Ahol az ember szívvel kreált süteményt kap. Ahol kellemes-kényelmes a környezet, bele lehet mélyedni a finom élménybe vagy el lehet trécselni egy jó baráttal a süti felett. Sokfélét megkóstoltam és bármelyiket szívesen megenném gyakrabban. (Azt a levendulás citrom-mousse sütit minden nap. Vagy minden nap háromszor.) Ha a közelemben lennének, visszatérő vendég lennék.
Az én cukrászdám egyébként kicsit másmilyen lenne. Egyszerűbb, olyan házisütis. Beülős-barátságos. Ahová mindenkit behívogat a sütőből szálló illat, mint egy nagymama konyhájából. Ha sikerül, meghívlak titeket!
Addig pedig ajánlom szívből a Pavilont.
(Kép a Borsáról)
2 megjegyzés:
Jaj, erről én is annyit álmodozom. AMi azt illeti a Fény utcai Augusztot imádom legjobban, isteniek a sütik és az a békebeli hangulat. Csodás.
Ha viszont magamnak csinálnék, én is erre a házisütis dologra mennék rá, abból nincs sehol, sajnos.
Akkor már csak kellene valaki, aki befektet az álmainkba. :)
Megjegyzés küldése