2008. március 10., hétfő

Kenyérsütögető

Blogszférában már régóta dúl a házi kenyérsütési láz, a lelkemet meg is érintette a sok ujjongó beszámoló, de egy sokkal prózaibb ok vitt rá, hogy magam is belekezdjek.
Először is a barna kenyerek iránti rajongás, amit a sarki kisboltból lehetetlen volt kielégíteni, mert vagy egyszerű malátával színezett fehérből, vagy tíz-tizenötféle zacsis, tartósított, a legkülönbözőbb E-számokban bővelkedő barnából válogathattam. Mit nekem sarki kisbolt, autóval 5 perc egy nagyobb CBA, ahol folyamatosan tartják a Jókenyér nevű sólymári pékség -szerintem kis hazánkban mezőnyvezető- finomságait, leginkább az aszalt paradicsomosat (NYAMM), diós-rozsosat, apának fokhagymásat... Sajnos azonban az utóbbi időben a párom munkája olyan irányba alakulgatott, hogy nem tudtam Tőle elcsenni ezeket a kenyérértrohanós perceket sem, sokkal hamarabb kilő Ő annál a távoli munkahely irányába; 3 gyerekkel pedig nem érvényes már az a fogalom, hogy "elugrok" kenyérért, a leggyorsabban kivitelezett "ugrás" is beletart legalább egy órába, és persze pár extra túró rudiba, pénzbedobós kisautóban zötykölődésbe....
Éltünk hát pár hétig a kisbolti fehér kenyéren, aztán betelt a mérték, nálam enyhe kétoldali kenyérundor, de ami sokkal rosszabb: egyébként is elrekedésre hajlamos kisfiam kapcsolata a bilivel igencsak síróssá alakult. (Ezer bocsánat, kissé prózai, de a "kisgyerek-gasztro" már csak ilyen.)

Így történt, hogy bevásároltam lisztekből, magokból, korpából és elindult a kísérletezés. Valójában nem elsődjére, mert volt már két kenyérsütögetős korszakom.
Először tizenévesen, amikor egy németországi nyaralás után hazajöttem azzal a döbbent tapasztalattal, hogy mennyivel gazdagabb tartalma van a kenyér fogalmának ott, hiszen akkor (15 évvel ezelőtt) mi kizárólag a fehér kenyeret ismertük, és a külhonban töltött pár nap alatt rádöbbentem, nekem jobban ízlik az a sűrű savanykás barna. Ezt megsütni persze alapanyag híján nem tudtam, de boldogan gyurkásztam korpás cipókat és nagyon büszke voltam magamra. Finomak is voltak.
A következő hullám a kenyérsütőgépek megjelenésének időszakára tehető: megkívántam, megkaptam, de valahogy többet vártam volna tőle.
Ezúttal viszont -mint becsületes háromgyerekes nemidőmilliomos- a minden blogon futótűzként végigrohanó dagasztás nélküli kenyérrel kezdtem, érdekes volt, de a gyerekek nem szimpatizáltak vele. Azóta folyamatosan kísérletezek, legtöbbször Fűszeres Eszter kovászos receptjét variálom, próbálok rátalálni a tökéletes arányokra és időkre, sütök élesztős kenyereket is, és persze van rengeteg tervem, de majd csak ha már ezekben sokkal ügyesebb leszek.

Ez tehát azt is jelenti, hogy megjelennek majd mostantól nálam is időnként kenyérreceptek, persze nem mint a hozzáértő, hanem mint a kísérletező tollából. A képminőségért pedig előre is elnézést kérek, nálunk ugyanis vacsira sül meg a friss kenyér, gyengécske gépem pedig nehezen birkózik a természetes fény hiányával. Így amíg ránk nem ront végre a kitartó tavaszi napocska, ilyen homályos kenyérfotókkal riogatok majd Mindenkit!

Amit pedig most bemutatok, az első próbálkozásaim egyike. Számomra nem tartozik a "mindennapi kenyerünk" kategóriába, sajátos ízével és állagával inkább változatosságot jelenthet a hétköznapokban, azt hiszem, nálunk havonta-kéthavonta lesz visszatérő vendég.


Kefíres rozskenyér

Hozzávalók: 50 dkg búzaliszt, 50 dkg teljes kiőrlésű rozsliszt, 4,5 dl kefír, bő 1 dl olaj, bő 1 dl citromlé, 1 csapott evőkanál cukor, 1 púpos evőkanál só, fél csomag (2,5 dkg) élesztő, 1-3 dl langyos víz
Elkészítés: A hozzávalókat (vízből annyit, amennyit a liszt felvesz ahhoz, hogy rugalmas kenyértésztát kapjunk) teljes kiőrlésű programon dagasztjuk és egyszer megkelesztjük. Természetesen gyúrható kézzel/robotgéppel is, ez esetben a kelesztési idő langyos helyen egy bő óra.
Ezután 3 cm vastag téglalappá nyújtjuk és feltekerjük hosszúkás kenyérformára, bevagdossuk, majd újra megkelesztjük, nagyjából 1 óra alatt a duplájára. Langyos sós vízzel megkenjük és 220 fokos párás sütőbe dugjuk. 5 perc után a hőt 180 fokra mérsékeljük és bő fél óra alatt megsütjük. A sütési idő vége előtt 5 perccel még egyszer átkenjük sós vízzel.
Én ennek a mennyiségnek a felével dolgoztam.
(Latsia nyomán szabadon, Nála "Teljes kiőrlésű rozsos kenyér" néven)

2 megjegyzés:

Ági, aki főz írta...

Na, én most kezdek barátságot kötni az élsztővel, úgyhogy alig várom a jobbnál jobb ötleteket! Az biztos, hogy a sülő kenyérnek semmivel sem összevethető az illata.

anyamanya írta...

Láttam az ismerkedést, el is mentettem. :)